A nemek közti egyenlőség nem csak a nők ügye

A nők ellen elkövetett erőszak kérdésében itthon fel sem merül, hogy az erőszakoskodó férfiakkal is kellene tenni valamit a büntetésen kívül, különben sosem változnak meg. Norvégiában például az ilyen férfiak számára terápiás
házakat hoztak létre, ahol segítik őket abban, hogy megszabaduljanak saját agresszivitásuktól – amit maguk sem szeretnek. Ez csak egy példája az úgynevezett posztmodern férfimozgalmaknak, amelyek alternatív világunkban mind nagyobb teret kapnak – állítja Lévai Katalin, a Munkaügyi Minisztériumon belül működő Egyenlő Esélyek titkárságának vezetője. Az elsősorban a nők
esélyegyenlőségén munkálkodó titkárság vezetője úgy gondolja: a hazai nőkérdést érdemes a férfiak oldaláról is megvizsgálni.

– Azt már tudjuk, hogy az ön által vezetett titkárság életében nem a bürokrácia, jóval inkább a pragmatikus gondolkodás játszik szerepet. Szimpatikus, hogy az egykor Nőpolitikai Titkárságnak nevezett csoport vezetője most a férfiakkal foglalkozik.

Sokáig úgy tekintettünk a nemek közötti egyenlőségre, mintha az kizárólag a nők ügye lenne. De ahogy a “zsidókérdés” sem csak a zsidókat érinti, az egyenlőség is éppen úgy társadalmi kérdés. Ezért egyre többet hallani új európai férfimozgalmakról, amelyek bizonyos rokon vonást mutatnak a késő hetvenes évek feminista törekvéseivel. Amióta mind több férfi csoport utasítja el a patriarchális értékrendet és kapcsolati formát, a férfiak társadalmi szerepváltozása az érdeklődés reflektorfényébe került.

Természetesen egy lényeges különbség van a posztmodern férfiideológia és az egykori nőmozgalmak
között: míg a feministák alárendelt társadalmi helyzetük ellen lázadtak, s ennek következtében igen erősen motiváltak voltak helyzetük javítására, a férfimozgalmak hátterében ilyen igény szükségképpen nem fogalmazódik meg, hiszen ők erős pozícióból indítanak. A végső cél azonban mindkét esetben azonos: a patriarchális viszonyrendszer felszámolása.

– De vajon mi készteti a férfiakat arra, hogy megszerzett előnyeikről lemondjanak?

Úgy vélem, kényszerek, elszenvedett vereségek, veszteségek állnak a változások háttérében, valamint bizonyos nyereségek elérésének a reménye. Itthon és külföldön is.

– Milyen vereségekre kell gondolni elsősorban?

Az egyik legerősebb társadalmi kényszer a munkaerőpiac drámai átalakulása, amelynek következtében egyre kevésbé lehetséges a férfiak számára, hogy önbecsülésüket, férfiidentitásukat munkájukból, munkahelyi pozícióikból
szerezzék meg. A piacgazdaságba való átmenet átrendezte a korábbi társadalmi struktúrát, megváltoztatta a köz- és a magánszféra szerepét és jelentőségét. Felerősödött az emberi viszonyokban is eluralkodó piaci racionalitás és
előretörés bírálata, s ezzel együtt érzékelhetően felértékelődött a magánszféra. Az ambíciók, életstílusok megvalósításának ez lett az elsődleges terepe.

– Ez egyéni életutakra bizonyára vonatkozik, de általában úgy tűnik, a kapcsolatokat tekintve még mindig az átmenet korát éljük.

Bizonyos társadalmi körökben ma már igen nagy megbecsülést élvez az a férfi, aki a tradicionális férfiszerepkörből kilépve úgynevezett női szerepeket, mint például gondoskodás, kapcsolatok építése és ápolása is vállal. A korábbi egy funkciós férfimagatartást kikezdte az idő, ám kétségtelen, hogy a formális intézményrendszerek nem segítik a változás folyamatát. Elég csak arra az uralkodó hazai joggyakorlatra gondolni, amely a válások esetében szinte kivétel nélkül az anyának ítéli a gyereket, és csak akkor születik ellenkező döntés, ha az anya alkalmatlan a nevelésre. A gyermekét egyedül nevelő apa, mert ilyen is akad azért, pozitív hősként jelenik meg, mint egy rendkívüli teljesítményekre képes figura. Környezete szimpátiáját és szolidaritását is élvezi, míg a gyermeküket egyedül nevelő asszonyok esetében ilyen mértékű társadalmi együttérzésről nem beszélhetünk.

– Mi szükséges előbb ahhoz, hogy a gyakorlatban is férfimozgalmakról beszélhessünk: a szemléletváltás vagy a megváltozott hétköznapok szülte igény?

A változások valójában egymásra ható folyamatok eredményének tekinthetők. De tény, hogy fontos tényező, amely a férfikultúra újjáalakulására ösztönzően hat, ideológiai természetű és a posztmodern filozófiák elterjedésével kapcsolatos. A
férfiközpontú történetírás helyét fokozatosan átveszi egy új megközelítést kínáló szemlélet, amely arra kíváncsi, hogy “hogyan jut el a forradalom a konyhába”. Ez az úgynevezett érzelmi szociológia olyan fogalmakat állít a vizsgálódás középpontjába, mint bizalom, konszenzus, konfliktusrendezés. Ám ez a váltás csak olyan társadalomban lehetséges, amelyet behálóznak a kölcsönös bizalomra épülő kapcsolatok és intézményrendszerek. Ez megfelelő alapot kínálhat a női-férfi viszony megújulásához. A másik felett gyakorolt hatalom érzése helyett, ha úgy tetszik, új hatalmat kínál, amely az emberi kapcsolatok
belső erejében gyökerezik, együttérzésre, bizalomra és szolidaritásra épül. A probléma az, hogy ez a kultúra csupán a társadalom meghatározott szűk rétegében terjed el, és csak remélhetjük, hogy orientáló erejű lesz más társadalmi csoportok számára is.

– Ebben az esetben mely réteget tarja fogékonynak az változtatásra?

Elsősorban fiatalokra, városiakra és értelmiségiekre gondolok. Amióta kinyíltak a határok, s más országok más életstílusaival is találkoznak, egyre inkább fogékonyak az újra. Vagy azok a fiatalok, akiknek szülei elváltak, illetve rossz házasságban éltek, már jobban megnézik kivel, s milyen körülmények között kötik össze életüket. De a nők magatartása is erősen megváltozott az elmúlt években. Ebből adódóan az új férfikultúra kialakulását az elszenvedett kapcsolati kudarcok is erősen befolyásolják. Azokban az országokban, ahol erős nőmozgalmak alakultak ki, a patriarchális szemléletmód elvetése fokozatosan a
közgondolkodás és a jogalkotás részévé vált, amelynek hatására átalakult a férfi-női kapcsolatok természete. Ezzel szemben Magyarországon jelentős nőmozgalom nem lévén, a nők csupán egyéni “felszabadító mozgalmakat” indítanak, amelyek személyes életükben sikeresek lehetnek, de radikális társadalmi változást nem eredményeznek.

– Ön szerint mennyire tolerálja a magyar társadalom a kapcsolatok sokféleségét vagy legalább az erre való igényt?

Nem jól, és a jog is messze az események mögött kullog. A szociális intézményrendszer semmivel sem ösztönzi a férfiakat új szerepkörük kialakítására a családi élet és a gyermeknevelés terén. A férfimozgalmak jelentőségét egy norvég példával illusztrálhatjuk legjobban. A nők ellen elkövetett erőszak kérdésében itthon fel sem merül annak gondolata, hogy az erőszak elkövetőivel is kellene tenni valamit a büntetésen kívül, különben sosem változnak meg. A legeredményesebb módszert Norvégiában találták ki, ahol az erőszakot elkövetett férfiak számára terápiás házakat hoztak létre, ahol az erőszak kezelésére szakosodott pszichológusok és szociális munkások dolgoznak. Segítik őket abban, hogy megszabaduljanak saját agresszivitásuktól, amit maguk sem szeretnek. Ezek a férfiak ugyanis azért erőszakosan, mert őket is verték. Személyes tapasztalataim alapján mondhatom, hosszú a várakozók listája. Az eredmények impozánsak, a kezelésben részt vett férfiak elutasítják az erőszakot.

(D. E.)
(A kép illusztráció! Forrás: pixabay.com)